Már gyerekként is része volt az életemnek a zene, de mielőtt az éneklésssel kezdtem volna foglalkozni, 10 évet versenytáncoltam: így éreztem meg először valami kis ízelítőt a színpad atmoszférájából. Felismertem, hogy az ott egy másik világ: csodálatos, izgalmas, jellemformáló; de közben menedék is volt az iskolai gondok elől. A színpad kirántott engem a
hétköznapokból, és megismertem, hogy milyen csapatban dolgozni, vagy partnerrel együttműködni. Megismertem, hogy milyen érzés kiállni és nyújtani valami szépet az
embereknek, és milyen felemelő lehet a kitartó munkáért kapott vastaps. Az első tapsvihar óriási löketet adott, és arra motivált, hogy folytassam, ne adjam fel, mert itt a helyem. Meg tudtam ragadni a pillanatot, és egyre könnyebben teremtettem kapcsolatot a közönséggel: így át adhattam nekik azokat az érzéseket, amik tánc közben bennem kavarogtak. A cha-cha-cha és a rocky volt az önfeledt boldogság, a rumba a gyengédség, az angolkeringő a kifinomultság, a tangó az indulat és az adrenalin.

Azonban az éneklés még ennél is személyesebb számomra: amit eddig a partneremmel közösen nyújtottunk, az most már rám maradt. Ha azt akartam, hogy megismerjenek engem,
az igazi énemet, akkor le kellett csupaszítanom a közönségnek a lelkemet: ez volt a legnehezebb feladatom, de tudom, hogy megérte. Az új partnerem a hang lett, ami bennem
megszületett, és ezt a hangot érzésekké kell átalakítanom: szerintem ez az énekesi hivatás lényege.
Már csak meg kell találnom a hangom, illetve a mozdulataim közötti tökéletes összhangot, és akkor még jobban el tudom feledtetni az emberekkel a szürke hétköznapok monotonitását,
még jobban el tudom varázsolni őket. Ez lesz a legnagyobb siker számomra.

Jelenleg a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának vagyok a klasszikus-operaének szakos hallgatója, és további életcélom, hogy William Shakespeare egyik híres mondatát
igazoljam: „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép; s mindenkit sok szerep vár életében...” (Ahogy tetszik: II. felvonás 7. szín)